Ünnepre hangolódás
Advent van. Csönd veszi kezdetét az emberek lelkében. Várakozással telnek meg a napok. Hétről hétre közelebb és közelebb kerülünk valamihez, amit olyan sokan próbáltak már megfogalmazni. Mi is az ünnep? Mit jelentenek a feketék közt a piros betűs napok a naptárban? Vajon igazán át tudjuk élni a karácsony misztikumát? Vagy csak átszaladunk rajta, a hétköznapok rohanásában.
A régi karácsonyok jutnak eszembe. A gyermekkor fehér-havas estéi. Ezek a régi, elmúlt karácsonyok a legemlékezetesebbek. Talán mi felnőttek mára már elfeledtük a gyermeki énünket? Vagy csupán arról van szó, hogy a boldog, felelőtlen, csupa öröm, móka és kacagás ártatlan időszaka számunkra már végérvényesen oda. Helyébe léptek a dolgos, harcokkal teli, küzdő és rohanó mindennapok. Mégis – az advent időszaka azt üzeni nekünk, hogy lassítani kéne. Számot vetni. S ezt csak nyugodtan, lélekben elcsendesülve lehet. Talán nem szégyen a felnőttnek egy kicsit újra gyermekké válni. Belebújni egy védett puha kabátba, s annak jótékony melegében – mint anyánk ölében valaha – visszaidézni régmúlt karácsonyestéket.
Miképp Salamon mondja: „Mindennek rendelt ideje van.” Tehát vannak az életnek bizonyos szakaszai, amit nem lehet kikerülni. Ilyen a várakozás is. Ha nem tudunk változtatni a körülményeinken, meg kell tanulnunk növekedni általuk.Ádvent van. Adjuk át magunkat, napról-napra a várakozás örömteli, balzsamos pillanatainak! Készítsünk kézzel adventi koszorút, rajta a négy angyal színében pompázó gyertyával, s minden héten gyújtsuk meg az épp soron lévőt. Halkítsuk le magunkban a harsogó hangokat, és a tévé, rádió helyett hallgassunk inkább kellemes, ünnepi zenét. Igyunk meg egy csésze meleg teát, vagy forró csokit a barátainkkal, családunk körében, beszélgessünk, találkozzunk minden nap.
Karácsony napján kicsit mintha megállna az élet. Az utcák kihalnak, elcsendesülnek a terek. A villamosok, buszok is megállnak. Nincs utas, mindenki otthon van. A szobákban este kigyúlnak a fények. Lelkünket körülöleli valami ismerős nyugalom, valami velünk született ősi tudás: ideje van most annak, hogy megfogjuk a másik kezét, szorosan, el nem engedve. S a gyertyagyújtás meghitt pillanatában, a felcsendülő Csendes Éjben hálát adjunk itt a Földön mindenért.
December – Karácsony Hava – Télelő – Álom hava
Jeles napjaink e hónapban
December az év tizenkettedik hónapja a Gergely naptár szerint 31 napos. Neve a latin decem szóból származik, melynek jelentése tíz – utalva arra, hogy eredetileg ez volt a tizedik hónap a római naptárban, mielőtt a január és február hónapokat hozzáadták az évhez. A 18. században a decembert fagylárosnak is neveztek. A népi kalendárium Karácsony havának nevezi.
December 6., Szent Miklós, „Mikulás napja“
December 8., Szűz Mária szeplőtelen fogantatása
December 13., Szent Lúcia – „Luca nap“
December 21., Téli napforduló – a csillagászati tél kezdete
December 24., Ádám és Éva „Szenteste“
December 25., Kiskarácsony
December 26., Nagykarácsony
December 28., Aprószentek
December 31., Szent Szilveszter
Forrás:internetAdvent a meglepetések időszaka
Érdemes végigkísérni az adventi és karácsonyi időszak néhány ismert alakját és rácsodálkozni arra a közös körülményre, hogy mindegyiknek egy nagy meglepetésben volt része. E meglepetés tartalma pedig pontosan az, hogy egy egészen új istenkép bontakozik ki lelki szemük előtt.
A gondviselő Isten velünk virraszt
magányunkban, éjszakánkban
Anna, az idős hölgy. Szerintem nem elfonnyadt, kiábrándult, megfélemlített nénike volt ő, hanem életerős, szívós, kitartó minden szempontból. Sokat látott, sokat megélt, sokat elszenvedett, de még sokat remélt is. De hogy reménysége hogyan válik majd valóra, azt nem igen tudhatta. A templomban kereste Istent. Meglepetése abban állt, hogy Isten feléje jött. Megélte a minket kereső Isten képét, aki nem játszik velünk bújócskát, hanem szinte kínálkozik, hogy vegyük őt ölbe.
József, a kételyekkel vergődő lélek, aki nem lát világosan az őt felülmúló események sodrásában. Milyen lehetett az ő istenképe? Talán azt hitte, hogy Isten nagyobb súlyt helyezett a vállára, mint amennyit elbírt volna saját erejéből? Vergődésének csúcsán jelentkezik az isteni biztatás, hogy ne féljen József örömteli meglepetése abban állt, hogy felfedezte az őt vezető Isten képét.
Mária, a teljesen Istenhez forduló lélek. Első tekintetre azt mondanánk, neki nem volt szüksége korrekcióra, istenképe tökéletes volt. De ha megfontoljuk a dolgokat, rájövünk, hogy ő is felfedezett valami újat Istenről, amit aztán boldogan ránk hagyományozott hálaénekében: Isten a történelem ura, aki bölcsen vezeti a világ sorsát.
Ki az én Istenem? Mind a hat felsorolt helyzetkép a mi valóságunkat is tükrözheti. Lehetünk mi is Zakariás, aki úgy érzi, Isten elkésett ajánlatával; fel kell fedeznünk a �mindenható Isten� képét, aki �gyermektelenségünk� Atyja. Talán Erzsébethez hasonlóan úgy érezzük, Isten nem váltotta be ígéretét, amit szülői vagy papi hivatásunk elfogadásakor véltünk hallani tőle; ekkor fel kell fedeznünk a �hűséges Isten� képét. A pásztorok is feléledhetnek bennünk, amikor úgy hiszszük, hogy elhagytak a barátok, elfelejtettek, meg nem értettek vagyunk; ekkor fel kell fedeznünk a �gondviselő Isten� képét, aki velünk virraszt magányunkban, éjszakánkban. Simeonként is érezhetjük magunkat, amikor nem tudjuk, honnan kell várni Isten megjelenését; ekkor fel kell fedeznünk a �megbízható Isten� képét, aki képes meglepni bennünket a legkilátástalanabb helyzeteken is. Anna is szólhat belőlünk, amikor úgy gondoljuk, hogy Isten rejtőzködik előlünk, amikor nem tudjuk, hol keressük őt; ekkor fel kell fedeznünk a �minket kereső Isten� képét. József kételyei sokszor a mi kételyeink: egész keresztény mivoltunk azt kiáltja felénk, hogy olyan meghívást és küldetést kaptunk, amely messze meghaladja erőinket, ekkor fel kell fedeznünk a �lépteinket vezető Isten� képét. Máriává kell lennünk: fel kell fedeznünk a �történelem Istenét�, aki ma is kezében tartja az események fonalát.Advent a meglepetések időszaka. Engedjük, hogy Isten meglepjen minket is. Ezért kérjük, nyilatkoztassa ki nekünk arcát pontosan olyan fényben, amilyenre leginkább szükségünk van.
Záróakkordként álljon itt egy kis példa: XXIII. János pápa 1958 novemberében, amikor szülőföldjének, Bergamónak zarándokait fogadta, viszszaemlékezett életének egyik kedves epizódjára: �Hétéves koromban apám elvitt magával a szomszéd faluba, ahol az Actio Catholicának ünnepsége volt. Az úton elfáradtam� Apám vállára vett, amíg odaértünk. Az ünnepségen, mivel kicsi voltam, a tömeg meg nagy, alig láttam valamit a felvonulásból. Kezdtem rángatni apám kabátját. Ő újra a vállára vett. Boldog voltam: a magasból most már mindent láttam. Azóta hetven év telt el � zárta szavait a pápa �, de ma is emlékszem apám akkori mozdulatára. Sőt csodálatos jelkép lett a számomra. Mert még ma is, amikor elfáradok, és nem látok tisztán, kérem a mennyei Atyát, emeljen a vállára��
Szentmártoni Mihály SJ
